Kedves Olvasó!

A blog indulása óta próbáltam rájönni, hogy egy Fidesz-szavazó számára mi is olyan kívánatos a kormánypártban (incl. KDNP...). És arra jutottam, hogy a nagy többség egyszerűen Fidesz-hívő, amit valószínűleg még a polgári körök idején sikerült ennyire mélyen beleverni az emberek fejébe. Másik nagy csoport a migránsellenes nemzetvédőké (és idesorolnám azokat is, akik a kormánypárti média befolyása alatt állnak), akik a kormány retorikájára fogékonyak és inkább elhiszik, hogy az EU nagyobb veszélyt jelent a magyar függetlenségre, mint Oroszország. Vannak még a zsírosbödön mellett ülők, a felső 10%, akik nagyon jól jártak az adórendszerrel; az alsó 10% pedig egy zsák fáért szívesen beül az utaztatófurgonba, még ha olvasni nem is nagyon tud, megmondják neki, mire ixeljen. Mások, bár nem szeretik a kormány intézkedéseit, nem látnak alternatívát, a többi pártot életképtelennek tartják. És vannak, akik félnek, mert szerintük már kiépült a totális diktatúra, és, mint Rákosi idején, ha nem tapsolnak, eljönnek értük és kisemmizik őket...

És erről az utolsó csoportról szeretnék megosztani egy személyes történetet:

A blog indulása után már, elkezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy mivel engem is nagyon érdekel a politika, akár aktív résztvevőként is beszállnék. Talán azon nem lepődik meg senki, hogy nem a Fidesz érdekelt elsősorban. És nem is a KDNP. Aztán csatlakoztam is támogatóként az egyik formációhoz, amelyik szimpatikusnak tűnt, és a hónapok során az is maradt. Aztán egyszer csak felmerült, hogy az országgyűlési választásokon egyéni választókerületi indulóként akár még szóba is jöhetnék. Amit aztán a családdal meg is akartam beszélni. No de...

Teljes, kétségbeesett ellenállásba ütköztem. És nem ideológiai okokból.

A nagymamám teljesen kiborult, hogy (főleg az adott körzet erősen jobboldali mivoltja miatt) olyan emberek szavazataiért szállnék harcba, akiknél esélyem sincs, és csak leégetném magam, és a rossz eredményem miatt örökké búcsút inthetek a politikai karriernek. A felmenőim között pedig találnának párttagot is...

Édesanyám ennél sokkal szerteágazóbb magyarázattal támasztotta alá a félelmeit. Szerinte, mivel állami finanszírozott hallgató vagyok, rögtön búcsút inthetnék a diplomának, ahogy a testvéreim is a későbbiekben, és az állami szférában dolgozó édesapámat is csak kirúgatnám, "mert ezek a szemét g*cik" mindent tudnak, és ha valaki fel meri venni velük a kesztyűt, azt azonnal megsemmisítik. Minden vezető pozícióban az amúgy szakmához nem értő, de hű spicliik ülnek, és a renitensek életét egy tollhúzással meg tudják keseríteni. A jelenlegi ellenzék is kap részesedést, azért bénáznak ennyit (egy Dávid Ibolya-nyilatkozatot emlegettek ezzel kapcsolatban, de nem találtam meg, ha valaki tud linket küldeni, megköszönném), tehát a rendszer egy rakás szaru, és nem lehet mit tenni, csak lejáratnám magam és egy életre földönfutó lennék. Meg az egész családom.

¿Ez mennyire lehet reális félelem?

¿Egy jelöltség miatt tényleg eltiporna az atommeghajtású kormánygépezet?

¿És ha igen, ez normális itt, Európában, a XXI. században?